Mottó: 'Csak egy vélemény a sok közül'
Volt egyszer egy medál...
Egymásra utalt lények vagyunk, mi, Emberek. Jóban és rosszban. Egészségben és betegségben. Szegénységben és gazdagságban. Míg a halál el nem választ, mondhatnánk, bár nem kell a halálig várnunk arra, hogy részben megtapasztaljuk, micsoda választóvonalak kerülhetnek lélek és lélek közé. És mégis, még összetűzéseinkben is folyamatosan együtt vagyunk. Ha megnézzük a ’konfliktus’, azaz összeütközés szó (latin) gyökereit, láthatjuk, hogy ez nem más, mint a ’konszenzus’, azaz egyetértés (szó szerinti fordításban együtt-érzés) szó gyökerét is képező ’con-’ előtag, melynek jelentése: ’együtt’. Ha vesszük a bátorságot, hogy egy kicsit ügyetlenkedjünk, és merészeljük szó szerint lefordítani a ’konfliktus’ szót, a következőt kapjuk: ’EGYÜTT-ÜTKÖZÉS’.
Hát ilyenek vagyunk, mi Emberek. Az idők kezdete óta együtt értünk, érzünk és együtt ütközünk. Nem is tehetnénk másként, hiszen világunk egyetlen hatalmas tükör, melynek darabkái mi magunk vagyunk, és én, te, ő, ti és ők. Egymás nélkül csupán világtalan számkivetettek lennénk, úgy jóban, mint rosszban, úgy egészségben, mint betegségben, úgy szegénységben, mint gazdagságban, és még a Halál sem tudna elválasztani -és ezáltal felmagasztalni az Életet-, hiszen nem ismernénk a Találkozás csodáját, semmi lennénk a semmiben a semmiért, mint ahogyan végtelen térben egy pont meghatározása is csak az összes többi megnevezetlen, ámde jelen lévő pont segítségével lehetséges.
Amíg nem értjük, hogy miért is áll mindig kettőn a vásár, és miért is érdemes leülni és megbeszélni, addig a konfliktust ellenségünknek fogjuk tekinteni, akárcsak a már említett halált, noha mindkettő szerves része és motorja az Emberi Történetnek.
Ellenben ha rádöbbenünk arra, amit a ’konfliktus’ szó takar, ti. hogy még összeütközéseinkben is együtt-ütközünk, tehát nemhogy távolodunk, de haladunk egymás felé, elkezdhetjük eszköznek tekinteni a konfliktust, és esélyt kapunk rá, hogy az elveszett állapotot, azaz a kon-szenzust egy magasabb szinten teremtsük újra, együtt, csakis együtt, mert a szövetkezéshez (kon-föderáció) ugyanúgy minimum két fél kell, mint a megütközéshez (kon-fliktus).
Nemrég egy érdekes esetnek lehettem tanúja. Adva van két ember. Évtizedek óta ismerik egymást, jó barátok, tisztában vannak a másik erősségeivel és gyengeségeivel, éppen évenkénti közös nyaralásukat töltik, látszólag minden nyugodt, kellemesen állandó, amikor összeszólalkoznak valami apróságon. Az ,,apróság” feloldásával akár véget is érhetne a történet, ám valamiért egyre hevesebb a szóváltás, a bolha egyre inkább kezd elefántra hasonlítani, és az egyik oldalon egyszer csak előkerül egy bűvös kifejezés: ’mert már korábban is’. Hamar kiderült, hogy a hosszú barátság mellé az egyik fél részéről hosszú ideje tartó elfojtás is társult, sorozatos sérelmek sorozatos lenyelése. Amikor később megkérdeztem a sértett felet, miért nem beszélik meg a dolgot végre, miért hagynák, hogy régi és újabb tüskék emeljenek közéjük falat, az illető ezt felelte: ’- Nem szükséges. Én ezeket a dolgokat már elrendeztem magamban.’
Igen, az illető valószínűleg sokat töprenghetett magában, hogyan is ragasszon meg egy ketté tört medált egyedül, amikor pusztán a medál egyik fele maradt a kezében a törés pillanatában. A másik fél barátja kezében van, és véleményem szerint legutóbbi össze-szólalkozásukkor(!) is egy remek alkalmat szalasztottak el arra, hogy a kettőt megint eggyé tegyék. Most sem történt valódi, végigélt össze-ütközés, így nem is születhetett meg egy magasabb szintű össze-érzés, konszenzus.
Ismerőseim a nyaralás alatt ’kezelték’ a konfliktust. Talán jövő nyárig megengedik majd maguknak, hogy meg is éljék, együtt, ugyanúgy, ahogyan a barátságukat és egykor a törést, amely észrevétlen maradt, mert a megbántott fél befelé kiáltott.
Ahogyan végső soron nem beszélhetünk jó barátságról vagy rossz barátságról, úgy a konfliktust sem bélyegezhetjük jónak vagy rossznak.
Eszköz.
Lehet ilyen is, olyan is.
Egy biztos: amikor megjelenik életünkben, még mindenképpen semleges, még ha nyomában ijedtség és zűrzavar jár is. A konfliktus nem akar romba dönteni. Eredeti célja szerint össze-ütköztetni akar, tehát nem távolítani, hanem közelíteni. /Az már más kérdés, mit tegyünk akkor, ha mégis romba dőlés lett a konfliktus végeredménye./
A törés rossz. Az a pillanat, amikor a medál kettétörik – átok. Az Egységből való kiszakadás újraélése.
Ám a konfliktus már a megoldás semleges esélyeként születik meg a törés méhéből! A konfliktus affelé a pillanat felé vinne minket, amikor a medál újra egésszé válhat. Ez a pillanat pedig – áldás.
Ha összeakasztjuk a szarvainkat, a szívünk is közelebb kerül egymáshoz. S mikor a szarv letörik, ölelésbe érkezünk.
Kellemes kon-fliktusokat! ;)
Alapszó-kincs
Furcsa, hogy épp azokat a szavakat kell sokszor tudatosan tanulnunk kimondani, amik közvetlenül emberi létezésünk gyökereire fonódtak... 'Szeretlek' és 'köszönöm'... Adni és kapni... Kiáramoltatni magunkat, belélegezni a Másikat...
Az ,,apropó nélküli'' szeretlek-ek és köszönöm-ök úgy ragyoghatnának mindennapjaink égboltján, mint erős fényű csillagok, melyek fényébe kapaszkodva biztosabban tudjuk tartani az irányt...
És valójában mindig van is apropó. A létezésnél nem kell jobb alkalom! Hangot adni a másik létezése miatt érzett örömünknek... és engedni létezni a szót: 'szeretlek', bármikor... Hangot adni az ujjongásnak, hogy a másik örömét leli létezésünkben s gazdagítja azt, s engedni létezni a szót: 'köszönöm', bármikor...
A legjelentőségteljesebb apropó maga az Élet. Hogy Te itt vagy és én is itt vagyok S ugyan miért várnám meg, amíg ennek a mondatnak akár csak az egyik fele nem lesz már igaz, miért várnám meg ezt a pillanatot, hogy ki merjem mondani: 'szeretlek', 'köszönöm'?...
A szavak sokszor tökéletlenek, akár világunk. De ők is azért vannak itt, mint mi, hogy a tökéletlent tökéletessé tegyék.
Hát nézz ma a szemembe, fogd meg a kezem, mosolyogj rám, fogj körbe létezésed fényével, hogy visszatérhessek gyökereimhez a szavakkal, amik megszületésére Te adsz alkalmat, mert Te vagy az apropó, és benned én - szeretlek és köszönöm!...
Álmodozni kötelező
'Az álmodozás az élet megrontója', tartja a mondás. De mi lenne akkor, ha beillesztenénk egy 'nem' szócskát ebbe a mondatba? Akkor valahogy így hangzana: 'A nem álmodozás az élet megrontója'.
Talán mindannyiunk lelkében ott kuporog, mocorog, forgolódik egy vagy több régi Nagy Álom... Amely velünk nőtt és nő... Talán észrevétlenül hozta és hozza egyik ágacskát a másik után... Lehet, hogy már akkor észrevesszük, mikor ez a csemete először virágzik... De lehet, hogy csak akkor, mikor már terebélyes fa képében áll előttünk, sürgetően tekint ránk és valahogy mindig belóg a képbe - hogy végre kellő tisztelettel tudomásul vegyük jelenlétét!
Napjainkban talán már elegendően sokszor hallani, hogy a gondolat teremt. De utánagondoltunk csak egyszer is, úgy igazán - lúdbőrzésig, hidegfutkosásig-, hogy ez a néhány szó mekkora hatalomra is utal valójában?... A régi minta szerint az Ember nem más, mint a Sors által dobált passzív szereplő - akinek álmodozása is csupán merő passzivitás-, akinek szövegkönyvét olyan bejegyzések tarkítják, mint 'végzet', 'istenek', 'elbukás'.
Ám az Új Kor drámáiban már zömmel ilyen utasításokat találunk: 'teremtés', 'felemelkedés', 'újjászületés'. Nagy álmainkkal, régóta dédelgetett, szívbéli vágyainkkal -amik nem mások, mint Lényünk igaz szerepálmai-, olyan darabokat írhatunk, amikben álmodozni úgymond 'kötelező', hiszen ez a sikeres előadás egyik legfőbb mozgatórugója!
Legdrágább, ám sokszor talán még magunk elől is takargatott terveink - épp mivel fontos fejezeteit képezik Életünk Könyvének-, valószínűleg akkor is szárba szökkennek majd, ha elhagyagoljuk őket, sőt, még akkor is, ha tudomást sem akarunk venni róluk. Ebben az esetben biztosak lehetünk benne, hogy egy napon már képtelenek leszünk nem észrevenni őket; ágaikba verjük fejünket, termésük makacsul hajunkba tapad, kipúposodó gyökereikben megbotlunk, hiszen az Univerzum kegyes és segíteni szeretne nekünk!
De ha tisztába kerülünk azzal, milyen értékes, nagyon is aktív dolog az álmodozás, akkor miért is ne gondozhatnánk ennek segítségével tudatosan kicsiny fáinkat? Lehetetlennek tűnő terv-csemetéink miért is ne lehetnének társaink, napról napra, akár még akkor is, mikor éppen úgy tűnik, talán sosem nőhetnek majd nagyra körülményeink miatt?
Szeressük a kis fát - és az utat tör magának!
Bátran álmodozzunk Nagy Álmunkról, bármilyen 'képtelenségnek' vagy 'őrültségnek' tűnik is - 'képtelensége' ellenére is képzeljük el, rajzoljuk le a maga 'őrült' voltában, öltöztessük dalba, feszítsük egy vers keretei közé!...
- s egyszer csak az addig hátráltató körülmények helyén lehetőségekre lelünk!
Mert a lehetőség a Létezés valódi természete!
A gát valójában illúzió, bár éppen úgy értünk jött létre, mint álmaink...
Kislámpa, meleg tej és társaik
- Az alvásproblémákról
Először magáról az éjszakáról, az alvásról szeretnék írni Neked egy kicsit,
hogy megérstük az alvásnak, mint tevékenységnek és az éjszakának a jelentését,
hogy mit is szimbolizálnak ezek az emberiség tudattárában?
Egy régi magyar, népi esti imádság így kezdődik:
,,én lefekszem ágyamba, mint halotti koporsómba".
Ebből az idézetből is könnyű kitalálni, hogy az ember már hosszú-hosszú ideje
az éjszakát, mint fény nélküli időszakot az ELMÚLÁSsal, meghalással,
míg az alvást, mint tevékenység nélküli, meglehetősen mozdulatlan állapotot
a HALÁLlal, a halott állapottal azonosítja egy mélyebb, kimondatlan tudati szinten.
És ezzel nincs is semmi baj, hisz mindez kiegyensúlyozza a Nap és a fény,
a nap-pal, azaz az Élet pólusát.
A másik dolog, amit az éjszaka világához kapcsolhatunk,
a KIEGÉSZÍTŐ, PÓTLÓ funkció. Jól ismert a kifejezés, hogy
'a sötétség leple alatt'. Tehát az éjszaka a a megoldatlan ügyek,
a titkok, illetve az eltitkolni szánt dolgok, tevékenységek szférája is,
mindazoké a mozzanatoké, amik ilyen vagy olyan okból
nem férnek bele nappalunk jól átlátható világába.
Az álmokat tanulmányozó pszichológia is megállapította,
hogy álmainkban sokszor elnyomott vágyaink, elfojtott indulataink,
elvégezetlen teendőink, feloldatlan konfliktusaink jelennek meg,
ám ezúttal a nappali, ,,valós" életünk korlátozó tényezői nélkül. Mindez épp
a megoldást is hivatott elősegíteni! Carl Gustav Jung, a neves svácji pszichológus
rövid, olvasmányos könyvecskét írt erről a témáról
'Gondolatok az álomról és az önismeretről' címmel
(pl. Kossuth Könyvkiadó, 1996). A régi korok embere a nem ismert,
a félt dolgokat sokszor az éjszakához,
a sötétséghez, sötét helyekhez (barlangok, pincék, temetők)
kapcsolta. Klasszikus példa erre szegény bagoly esete,
akit éjszakai életmódja miatt sokáig valamiféle démoni teremtménynek hittek.
Mindezeket azért írtam le, mert az alvásproblémák mögött sok esetben
vagy az életnek és velejáróinak - felelősség, változás, kihívások, gyászmunka stb.-
elutasítása (túl sok alvás),
vagy élet jobbá tételére való kétségbeesett törekvés
(álmatlanság, virrasztás, túl kevés alvás),
vagy a haláltól, elmúlástól való félelem áll
(éjszakai felriadás, félelem magától az elalvástól, visszaalvástól).
Sokszor szerencsés, ha engedünk a virrasztásnak,
ami sok esetben egyszerűen várakozás a megoldásra.
Nem teszünk ezredszerre is kísérletet, hogy visszaaludjunk,
nem szidjuk magunkat, amiért már megint felébredtünk,
hanem elfogadjuk az éjszakai ébrenlét ajándékait, ÜZENETeit.
Ugyanis amíg nappal a racionális, jobb oldali oldalunk aktívabb,
a sötétség leszálltával a bal, azaz a megérzésekért felelős oldalunk
lesz a dominánsabb. Ez segítheti konfliktusaink rövidre zárását.
Éjszaka tisztábban vesszük a Felsőbb Énünktől érkező értékes
üzeneteket (lásd álmodás), és nem csak az alvás állapotában!
Ugyanis éjszaka egyrészt a külső sötétség befelé, a belső Fény
felé fordítja figyelmünket, másrészt a Nap által kibocsátott
elektromágneses hullámok sem zavarják a teret.
Érdemes kipróbálni az alábbi kis gyakorlatot:
Amikor éjszaka felébredünk, ne erőltessük a visszaalvást,
hanem figyeljünk magunkra egy kicsit.
Ha ez segíti az összpontosítást, vegyünk elő papírt és írószert,
és akár írjuk is le a gondolatainkat.
Ahogyan sok boszorkányos praktika ideje az éjszaka volt,
úgy az ön-mágia, saját sorsunk jobbá varázslásának ideje is lehet az éjszaka.
Gondoljuk át:
- Milyen a viszonyom az éjszakával? Félek a sötéttől? Ha igen, miért?
- Mit várok el az éjszakától, az alvástól? Hogyan szeretnék felébredni reggel?
- Szeretek elaludni? Élvezem az érzést vagy félek tőle, nehezen adom át magam?
- Milyen a viszonyom az álmodással, a saját álmaimmal?
- Hogy érzem magam most, hogy ébren vagyok, amikor a legtöbben alszanak?
- Mit szeretnék csinálni most? Mit tennék most legszívesebben?
- Milyen gondolatok, érzések járnak a fejemben?
A probléma csak addig probléma, amíg nem világítjuk
meg a tudatosság fényével.
És ez a fény éjszaka sem alszik ki, sőt! ;)
Szeretettel és Fénnyel ,
Önmagadat, azaz a Boldogságodat kívánva Neked :).
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
